100 év a finn-magyar kulturális kapcsolatok történetéből – a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatójának helyzetelemzése a finn kultúra napján

Idén ünnepeljük a Finnország és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 100. évfordulóját. Mivel kapcsolataink egyik legfontosabb területe a kultúra, ezért természetes döntés volt, hogy a centenáriumi év kezdő eseménye február 28., a Kalevala, egyben a finn kultúra napja legyen. A rendezvény ünnepi előadója dr. Richly Gábor, a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója volt.

Az előadó a kulturális kapcsolatokat az állami szerepvállalás és a kulturális diplomácia szempontjából vizsgálta, időben 4 szakaszra tagolva azokat.

Az ünnepi előadás közönsége. Fotó: Dancs Enikő Bianka

Az egymás iránti érdeklődés felébredése – a 19. század és a századforduló

Az egymástól földrajzilag távol fekvő két nép rokonszenve a nyelvrokonság tényének felfedezésén alapult. Már ekkor megnyilvánult a válságos történelmi helyzetekben a kölcsönös szimpátia: a finnek együttérzése az 1848-1849-es szabadságharc idején, vagy neves magyarok kiállása a Finn Nagyhercegség autonómiája ellen támadó 1899-es februári orosz cári manifesztum miatt. A művészeti ágak közül az irodalom iránt jelentkezett először érdeklődés mindkét részről.

A kapcsolatok dinamikus fejlődésének időszaka – az I. világháború végétől a II. világháború végéig

Ebben az időszakban különösen a néprokonsági eszme és a kulturális kapcsolatok ösztönzését célzó állami szerepvállalás segítette a kapcsolatok építését. Az előadó Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterek nevét emelte ki, akiknek idején megalakult a Magyar Intézet Helsinkiben, valamint elindult az ösztöndíjas csere a két ország között, 1937-ben pedig aláírták a kulturális együttműködési szerződést. Ezek az események annak a jelei voltak, hogy a függetlenségét nem sokkal korábban elnyert Finnország és a Trianon után európai szövetségeseket kereső Magyarország kulturális kormányzata egyaránt fontosnak tekintette az együttműködés állami szintű támogatását. A közeledés igazi bázisát a civil kulturális és társadalmi kapcsolatok kiszélesedése jelentette.

A finn és magyar nép között kialakult széleskörű rokonszenvet jól szemlélteti, hogy amikor a Szovjetunió 1939-ben megtámadta Finnországot, a budapesti finn követségen 25.000 ember jelentkezett önkéntesnek a finn frontra. A Finnországról megjelent publikációk nagy száma, valamint a Finnországba küldött magyar önkéntes zászlóalj, hadfelszerelés és humanitárius segély egyértelműen mutatja, hogy a finnek iránti rokonszenv ekkor már jelentős tényező volt a magyar társadalomban.

A kapcsolatok alakulása a magyarországi egypártrendszer idején – 1948-tól 1990-ig

A második világháború vége éles cezúrát, több évig tartó hullámvölgyet jelentett az addig szervesen fejlődő, egyre szélesedő finn–magyar kapcsolatokban. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Kádár-korszak jól érzékelhető változást hozott: Kádár számára Finnország „ablak” volt a szocialista táboron kívüli világra, Kekkonen pedig – a Szovjetunió árnyékában – egy olyan szocialista országgal alakíthatott ki szorosabb kapcsolatot, amelyre nem csupán a finn baloldal tekintett őszinte szimpátiával, hanem lényegében a finn társadalom egésze. Az állami vezetők a szélesebb társadalmi érintkezést is ösztönözték, többek között az egyre bővülő testvérvárosi együttműködés révén.

Szimbolikusnak tekinthető, hogy Finnország volt az első nem szocialista állam, amellyel a Magyar Népköztársaság kulturális egyezményt kötött 1959-ben – mint ahogy Finnország is a Szovjetunió után elsőként Magyarországgal kötött ilyen megállapodást a második világháborút követően.

A testvéregyetemi kapcsolatokat vendéglektorok küldésével erősítették azokon a tanszékeken, ahol hungarológiai, illetve fennisztikai tanulmányokat lehetett folytatni. Az intézményközi kapcsolatok közül a legjelentősebbek a közszolgálati rádió és televízió megállapodásai, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és finn Népművelési Társaság együttműködése, a Budapesti Műszaki Egyetem és a finn Műszaki Főiskola, a Magyar Tudományos Akadémia és a Finn Akadémia, a Liszt Ferenc Zeneakadémia és a Sibelius Akadémia, valamint a magyar és a finn írószövetség közötti együttműködési megállapodások.

Összefoglalásként megállapítható, hogy bárhogy is vélekedünk Kádár és Kekkonen politikájáról, sok tekintetben tisztességtelen hatalmi játszmáiról, a Szovjetunióhoz fűződő ellentmondásos viszonyukról, az kétségtelen, hogy az országaink közötti kulturális kapcsolatok ebben a korszakban élvezték a legerőteljesebb állami támogatást, aminek a pozitív hatása máig érzékelhető a művészetek és a tudományok terén.

A kapcsolatok alakulása a szocialista rendszer összeomlása és az EU-csatlakozásunk óta

Az elmúlt egy-két évtizedben csökkent az állami szerepvállalás a bilaterális kulturális kapcsolatokban. Az új gyakorlat hátterében az a megfontolás áll, hogy az EU-ban jóval több lehetőség nyílik a civil kapcsolatok kialakítására, a közvetlen intézményközi együttműködésre és az uniós polgárok mobilitására. Ennek megfelelően a finn–magyar kulturális egyezményt konkretizáló háromévenkénti munkatervet 2013-ban már nem újították meg a felek.

A jelen helyzetet elemezve az előadó megállapította, hogy a gazdasági recesszió óta fokozott financiális nehézségekkel küzdő tudományos és művészeti intézmények, a kulturális élet piaci és költségvetési szereplői nem tudják betölteni azt az űrt, amit korábban az állami szerepvállalás áthidalt. Az EU pályázatai közismerten nehézkesek, bilaterális célokat csak korlátozottan szolgálnak, a mobilitáson kívül más jellegű közös projekteket kevéssé támogatnak.

Kapcsolataink jövőjét tekintve különösen aggasztó az a nemzetközi trend, hogy az oktatási tárcák az egyetemi autonómiára hivatkozva – valójában a felsőoktatási forráskivonás egyik kísérőjelenségeként – immár nem vállalnak garanciát a vendégoktatói státuszok fenntartására, immár nem tartják evidenciának a kis nyelvek és kultúrák szakjainak finanszírozását.

Mára gyakorlatilag a helsinki magyar intézet és a FinnAgora maradt a hajdan oly sokirányú, aktív állami szerepvállalás utolsó eleme a finn-magyar kulturális kapcsolatokban. Az ellátandó feladatok azonban messze túlmutatnak e két intézmény jelenlegi lehetőségein. Kérdés, hogyan lehetne hatékonyan segíteni a jövőben az országaink közötti, kölcsönösen előnyös kapcsolatok továbbfejlesztését.